Ez lehetne egy regény címe is. Vagy egy krimi novelláé. Vagy egy Guy Ritchie filmé. De nem az. Ez egy interjú. És egy lebilincselő családi történet munkáról, szorgalomról, megbocsátásról:

A présházat, amiben ülünk és bort kóstolunk 1911-ben építette Bagotai Sándor, aki a csákberényi Lamberg gróf zámolyi mezőgazdasági területeinek intézője volt ebben az időben. Szorgalmas munkáját a gróf igen jól megfizette, így a présház és a földek mellett a faluban is tudott egy kis házat vásárolni magának és a családjának. Ezt a jólétet irigyelte meg a két fivére, akik egy alkalommal, mikor hazafelé tartottak lovaskocsin, megkéselték őt és magára hagyták a kocsin. Minden erejét összeszedve hősünk a grófi uradalom központjába hajtott, ahová orvost hívtak és megmentették az életét. Felépülése után, Bagotai Sándor nem csak megbocsátott testvéreinek, hanem még ő szorgalmazta, hogy a történtek ellenére maradjon meg a családi egység és béke, mely az összes testvér haláláig így is volt. A ház pedig, Zámolyon a faluban, melyben most is Bagotai Sándor leszármazottai élnek, Csanádi Imre szülőháza (Csanádi Imre édesanyja Bagotai Mária). A történetet az ükunoka, Szabadkai Ákos, a Szabadkai Pincészet egyik tulajdonosa meséli nekünk. Szeretjük, ha egy borászat mögött van sztori, de ezt én is tátott szájjal hallgatom. Ákos számára ez a családi történet egy „bélyeg”, ami ijesztő és inspiráló is egyben. Nagyszülei, Csanádi Imre testvére és sógora, arra tanították, hogy „ha földed van és dolgozni tudsz, akkor jöhet bármi, te már rendben leszel.” És hiába a rohanó világ, szerinte ez örök érvényű!

Szabadkai Ákossal beszélgetek, aki félembernek érzi magát testvére Tamás nélkül, de ő épp dűlőtúrán van egy budapesti csoporttal.

 

• 2007 óta ismerjük egymást, de számomra csak 2015 környékén derült ki, hogy ti bort készítetek. Miért volt ez addig titok?

Nem volt titok, a földek megvoltak és mi rendes házibort készítettünk a szőlőből, ami valahogy mindig elfogyott a pincéből (megittuk a családdal, barátokkal – nevet). És sajnos, a nagyszülők halála után, munka mellett egy kisgyerekkel, nem igazán jutott idő a szőlőre, így egy, másfél évig eladó volt. Ha akkor megjön az a telefon, most nem beszélgetünk itt.

• De nem jött…

Nem. Pedig mindkét területet hirdettük: a Disznóhegyen lévő kb. 1800m2-est és itt a présháznál lévő, nagyjából ugyanekkorát. Ez a két föld volt az induló terület. Azóta a szőlőhegyen sikerült négy helyen is földet vásárolnunk és bár itt a présháznál nem nagyon lehet terjeszkedni, de mi itt szeretnénk kialakítani a birtokközpontot egy 15-20 főt befogadó szép és modern kóstoló résszel, mely azért a hagyományokat is tükrözi. Ezeket a terveket nagyban elősegíti az a törekvés, hogy egy már meglévő Budapest-Zsámbék-Bicske kerékpárutat a helyi országgyűlési képviselő közbenjárásával esetleg meghosszabbítanának Mórig és ennek a nyomvonalnak a kellős közepén vagyunk. És ezt a turista áramlást nagyon szeretnénk kihasználni, hogy minél többen megismerhessék pincészetünket.  (Kép: a présház Zámolyon. Az előtérben Szabadkai Ákos vezényel.)

 

• A jelek és a tervek szerint a szőlőfeldolgozás nem itt zajlik. Hol készülnek a Szabadkai borok?

A feldolgozás a faluban, a szülői házban zajlik, ahol elbontottuk a régi gazdasági épületeket és a helyükre felhúztunk egy 40 m2-es feldolgozót, ahová az erjesztő tartályok is befértek, köszönhetően a nagy belmagasságnak. Reményeink szerint a palackozás is itt fog zajlani a jövőben.

• Ilyen családi múlttal milyen a testvéreddel dolgozni? – kérdezhetném viccesen. De tényleg: milyen a közös munka?

Nagyon szerencsés vagyok, Tamással nagyon jól tudunk együtt dolgozni, nincsenek nézeteltéréseink. Bár a boraink stílusa nem egy tudatos választás volt, mégis ugyanabban az irányban gondolkodtunk mindketten és a fajták kiválasztásánál is nagy volt az összhang. A szortiment évjáratról évjáratra változik abban az értelemben, hogy a szőlőfajták szüreti idejével és házasításával megpróbáljuk kihozni minden évjáratból a legjobbat.

• Mi alapján választottátok ki a szőlőfajtákat? Hiszen aki a borát el szeretné adni manapság, az nem telepít rizlingszilvánit és Zenitet.

A rizlingszilvánit örököltük és a papa miatt, hagyományként, szeretnénk is megtartani. Az eladása jelenleg nem jelent gondot, hiszen kicsik a mennyiségek és például a rizlingszilvánit jelenleg nosztalgikus romantikával közelítik meg a vendégeink. Nekünk úgy tűnik, hogy szinte minden családban volt egy ős, aki szerette ezt a fajtát és ez elég marketingnek. A Zenit viszont egyértelműen saját és közös döntés volt, mert nagyon szeretjük a fajtát: magában hordozza az Ezerjó ezerarcúságát és jó savgyűjtő tulajdonságát, így minden évjáratban izgalmas tételeket tudunk készíteni belőle a könnyed, gyümölcsös száraz bortól egészen a késői szüretes félédes, édes borokig.

Szóval, az értékesítésnél ennél a két fajtánál egyáltalán nem ütközünk nehézségekbe, inkább gond ez például a Chardonnay-nál, ahol kifejezetten nagy energiát kell fektetnünk a marketingbe.

• Apropó marketing! Egy igen innovatív ötlet született nálatok a pandémia idején! A lezárások benneteket is érzékenyen érintettek, mint szinte mindenkit az ágazatban, de ti a nyitásra nem is egy, hanem két új termékkel jelentetek meg a piacon! Mi adta a bátorságot ehhez?

Például az, hogy 2021 januárjában elindítottuk a webshopot, mellyel kiléptünk az országos piacra, ahol a Szabadkai Pincészet Zámolyról csak egy a sok pincészet közül, senki sem ismer minket. Ezért kezdtem el gondolkodni, hogy mit kellene tenni, hogy fókuszba kerüljünk, hogy egy kicsit kitűnjünk a többi borászat közül. Elhatároztam először magamban, majd utána meggyőztem a családot is, hogy muszáj valami újjal, valami nem szokványossal előállnunk. Ekkor jött az ötlet, hogy töltsünk csendes bort alumínium dobozba. Frizzante, fröccs már volt a piacon, de magyar bor még nem.

Rengeteg magyar és külföldi cikket elolvastam a témában, főleg az amerikai példák voltak hasznosak, hiszen amikor Amerikában a nagy borászatok elkezdték alumínium dobozokba tölteni a boraikat, az egy 2 millió dolláros üzletként indult. Rövid idő elteltével – mára, már egy 300 millió dolláros üzletággá duzzadt, úgyhogy én itthon is látok benne lehetőséget. Mindenképpen szerettem volna az elsők között lenni a magyar borpiacon, aki belevág ebbe. (Kép: a dobozosok.)

 

• Mi a helyzet a környezettudatossággal? Bár egyre többen hangsúlyozzák az alumínium italos dobozok környezetkímélő újrahasznosíthatóságát, valahogy a köztudatba még nem épült be Magyarországon. Neked fontos tényező volt ez az ötletelésnél?

Igen, az aludoboz végtelenszer újrahasznosítható. Lenne.  Tudatos, szelektív gyűjtéssel, viszonylag alacsony költséggel 100%-ban újrahasznosul. Olyannyira fontos volt a környezettudatosság, hogy több tanulmányt elolvastam a témában. Arra jutottam az én mini kutatásom során, hogy az alumínium dobozok újra feldolgozásánál töredék energiára van szükség (az előállításához használt energiához képest), míg például az üvegpalackok újrahasznosítása során az üveg olvadásig hevítéséhez mindig újra és újra ugyanazt a magas energiát kell használni.

• És akkor beszéljünk a két borról is, ami az alumínium dobozokba került!

Egy friss, illatos Királyleánykát és egy üde, könnyed kékfrankos-portugieser rozé cuvée-t töltöttünk a dobozokba. A kiszerelés mondhatni, a „szokásos” 250 ml, mely kiránduló-, túrázó-, és hűtőtáskabarát méret, gyorsan lehűl, így bárhová magunkkal vihetjük! A színek és a forma a fiatalokat és a régebb óta fiatalokat is megszólítja reményeink szerint.

• Mik a terveitek? Lesz több fajta dobozos bor?

Egyelőre nem szerepel a tervek között a „dobozos szortiment” bővítése. Ezt a két terméket szeretnénk bevezetni a piacra, illetve ott van még a korábban említett kóstoló tér kialakítása is a jövő feladatai között. Úgy gondoljuk, hogy ebben a még mindig bizonytalan helyzetben ez elég feladatot fog adni nekünk a borok és a szőlő mellett.

 

Mi pedig izgatottan várjuk az új évjáratokat, új ötleteket a Szabadkai Pincészettől! Ígérem, beszámolunk az újdonságaikról és jövök még egy interjúval Tamással is!